Érdekes megközelítés, kutatások, mérések és egy esettanulmány a Stanford Egyetem két kórházából.
Kiégés tünetek felismerése nem gyengeség, sokkal inkább életünk legjobb lehetősége. Saját választásunk, hogy a kisebb nagyobb tüneteket eldugjuk vagy felismerjük.
A magas társadalmi státusz, beosztás legtöbbször szégyennek gyengeségnek látja a kiégés tüneteket, olyan dolognak, amit mások elől el kell dugni, le kell tagadni. Minden gyengeség, hiány, hiba összeegyeztethetetlen az Ego magáról alkotott énképével, azzal melyet a világnak magáról mutatni szeretne. Ezért a gyengeségekről, hiányokról sokszor még magának is hajlamos „hazudni” vagy másokat okolva megmagyarázni a halmozódó negatív érzéseket, tüneteket. És ha valami nincs vagy arról mások tehetnek akkor megszületik a felmentés: az egyénnek nem kell változtatnia hozzáállásán, gondolkodásán, hiszen nincs hiba, hiány, nincs gyengeség! Mások?….hát nekik kell változni
Ha adott egy tengely, melynek egyik végpontja a kiégés a másik végpontja a kiegyensúlyozottság akkor ÉN melyik irányban állok?
Kiégés ………………………………………………………………………………Kiegyensúlyozottság
Ha visszanézek az elmúlt évemre, akkor egyértelműen ki tudom jelenteni, hogy hónapról hónapra egyre kiegyensúlyozottabb vagyok? Ha ezt a kijelentést nem tudom megtenni akkor egyértelmű hogy arccal a kiégés felé állok, és abba az irányba haladok amelyik irányba nézek. Ha nem fordulok meg lassan vagy gyorsan, de előbb utóbb a tengely kedvezőtlen végpontjához érek.
Sajnos a kiégés tünetek kezeletlenül időzített bombaként önálló életet élnek mindannyiunk, így a segítő szakmában dolgozók körében is. A közismert szakdolgozók kiégés mellett hasonló súlyú probléma az orvosok és a rezidensek kiégése, és ezzel összefüggésben az orvosi pálya elhagyásának egyre jellemzőbb tendenciája. A szakorvosok kiégésének problémáját már az 1990-es évek eleje óta intenzíven vizsgálják a kutatók, és nagyjából szakirodalmi konszenzus van azt illetően, hogy a praktizáló szakorvosok körében nagyságrendileg 30-60 százalékos a kiégési ráta, ami kritikusan magas aránynak számít.[1]
Legalább ilyen súlyos probléma, hogy sajnos a rezidensek és a pályakezdő orvosok körében is rendkívül magas kiégési ráta mérhető, ami többek között ahhoz is vezet, hogy a rezidensek egy része egyáltalán nem is lép orvosi pályára. Mindez kritikus helyzetbe hozza az egyébként is egyre nehézkesebb szakmai utánpótlást. Egyes amerikai tanulmányok (például Shanfelt et al 2002) egészen magas, 75 százalékos arányra teszik a kiégés tüneteit mutató rezidensek arányát.[2] Faivre és szerzőtársainak (2018) kismintás tanulmánya[3] (n=107) szerint a sürgősségi sebész rezidensek körülbelül 40 százalékánál voltak tapasztalhatók a kiégés jelei, miközben ijesztően magas, 10 százalékos volt a szuicid gondolatokkal foglalkozó fiatal szakemberek aránya.
Az orvosok kiégése kapcsán nagyjából hasonló tünetek és következmények jelentkeznek, mint a szakdolgozók esetében: a kiégett orvosok több szakmai hibát vétenek, romlik a betegellátás minősége, illetve nő a pályaelhagyók száma is. A szakorvosok kiégési folyamatait vizsgáló tanulmányukban Dewa és szerzőtársai (2014) egy döntési fa segítségével rekonstruálták azokat a döntési pontokat és karrierpályákat, amelyeken a kiégett szakemberek végig mennek.
A kiégett és a munkájukkal elégedetlen, illetve a kiégett, de a munkájukkal nem elégedetlen szakorvosok általában ugyanazokat a döntési alternatívákat mérlegelik: 1) megpróbálnak valamiképpen csökkenteni a saját klinikai leterheltségükön (például kevesebb ügyelet vagy túlóra vállalása), 2) ha az életkoruk lehetővé teszi, akkor igyekszenek minél hamarabb nyugdíjba vonulni, 3) elhagyják az egészségügyi pályát. Számos tanulmány megerősítette,[4] hogy a kiégett és a munkájukkal, szakmai helyzetükkel vagy munkakörülményeikkel elégedetlen orvosok között legtöbben ezen három döntési alternatíva közül választanak. Érdekes, hogy a kiégett, de szakmai helyzetükkel nem elégedetlen, hanem inkább például érzelmileg kimerült szakemberek jellemzően e három döntési alternatíván kívüli megoldásokat találnak helyzetük, állapotuk javítására.
Tegyük szívünkre a kezünket, mi melyik megoldást választanánk?
Általánosságban elmondható a második és harmadik döntési alternatíva a menekülés egy formája. Jogosan vetődik fel kérdés miért vagy mitől menekül az, aki ezek közül választ? Pontosan attól a helyzettől állapottól amivel nem tudott, nem mert megbirkózni. Ha az ember valamivel szemben tehetetlen, nem marad más választása csak az elkerülés, a menekülés. A maradás, a tűrés talán a legkárosabb alternatíva, mert az elhúzódó tehetetlenség érzése, a szűnni nem akaró kiszolgáltatott élethelyzetek a kiégés betegség felé vezető legjobb üzemanyagok, melyek, ha megkapják a reménytelenség adalékát méginkább felgyorsítják a kiégés tünetek elhatalmasodását. Munkám során azt tapasztalom, hogy sajnos még bántóan kevés azon orvosok száma, akik számára nem alternatíva az elkerülés, nem elégszenek meg a felszíni tünetek csillapításával kezelésével, hanem a kiégés legmélyebb kiváltó okát szeretnék feltárni, meghaladni.
Hamidi és szerzőtársai 2013-ban a Stanford Egyetem két egyetemi kórházában vizsgálták a szakorvosok kiégését és pályaelhagyási szándékait. A kutatók elsősorban azt igyekeztek meghatározni, hogy a Maslach kiégés-leltár szerint kiégett oktatók körében mekkora szerepe volt a burnoutnak a kórházak vagy az orvosi pálya elhagyásában. A vizsgálat szorosan kapcsolódott a szakmai elégedettség támogatását végző egyetemi bizottság (SCPSS) által szervezett Physician Wellness Survey lefolytatásához, amelynek célja többek között az orvosok kiégésének megakadályozása és kezelése volt.
Az összesen 472 szakorvost vizsgáló 2013-as kutatás során 26 százalék mutatta a kiégés tüneteit, és 28 százalékuk tervezte az intézmény elhagyását a következő két évben. Az utókövetéses vizsgálatok során megállapítást nyert, hogy végül összesen 13 százalék hagyta el a két egyetemi kórházat 2015-re. Az alapminta orvosainak többsége komoly munkateherről és rendszeres túlmunkáról számolt be. A 2013-as kiégési és pályaelhagyási szándékok, illetve a 2015-ös statisztikák alapján a nem-kiégett szakemberekhez képest 168 százalékkal nagyobb volt az esély arra, hogy a 2013-ban kiégett orvosok 2015-re már elhagyták a kórházat.
A kiégés egy vagy két tünetét mutató szakemberek 58 százaléka tervezte az intézmény elhagyását, míg ugyanez az arány a nem-kiégett munkavállalói csoportban csak 18 százalék volt. Mivel azonban a 2013 és 2015 között a kórházat elhagyó orvosok nem mindegyike kimondottan a kiégés miatt lépett ki, a kutatók számításai szerint a munkahelyet váltók körülbelül 41 százaléka lépett ki konkrétan a kiégés elhatalmasodása miatt.
Az eredmények több szempontból is fontosak. Egyrészt egyértelműen mutatják, hogy a kiégés érzése szignifikánsan növeli a megvalósult munkahely-váltást. Másrészt viszont az is tény, hogy továbbra is relatíve nagyszámú, valószínűleg továbbra is kiégett orvos maradt az intézményekben, akik végül valamilyen okból nem realizálták a távozási szándékukat. A kiégés megelőzése tehát mindkét szempontból kulcskérdésnek bizonyul, mivel a kiégés miatti intézmény-elhagyás szándéka jó eséllyel jósolja be a későbbi tényleges távozást.
A szerzők számításai szerint csak a szigorúan a burnout miatt távozó szakorvosok pótlása szakterülettől, tapasztalattól és szaktudástól függően nagyságrendileg 15.500 és 55.500 dollár közti többletkiadást okoz a kórháznak egy kétéves időintervallumban, amíg az illető szakember felmondása letelik, majd megtörténik az új szakorvos felvétele, betanítása és teljes beillesztése.
Érdemes elgondolkodni azon, hogy saját magunknak, szeretteinknek mennyi kárt okozunk azzal, ha a legkisebb de visszatérő kiégés tüneteinket eldugjuk, kezeletlenül hagyjuk. A kiégés tünetek jelenléte nem egyenlő a gyengeséggel. Ellenkezőleg a kiégés tünetek felismerése, beismerése, létezésének elfogadása erőt és bátorságot mutat és elengedhetetlen tartós meghaladás útján.
[1] Dewa et al (2014): An estimate of the cost of burnout on early retirement and reduction in clinical hours of practicing physicians in Canada. BMC Health Services Research 2014, 14:254; Awa et al (2010)
[2] Az is igaz ugyanakkor, hogy a Shanfelt és szerzőtársai csak kis mintán (115 fő) vizsgálták a kiégés jelenlétét.
[3] Faivre et al (2018)
[4] A pályaelhagyási szándékok megvalósulása kapcsán lásd Williams et al (2010): Understading physicians’ intentions to withdraw from practice. Health Care Manag Rew (35(2); a korai nyugdíjazási tervek megvalósulásához lásd: Brett et al (2009): Retirement intentions of general practitioners aged 45-65 years. Med J Aust 191(2)
