Több szempontból is érdekes és tanulságos a papok és a lelkészek körében vizsgálni a kiégés jelenségét. Az egyházi személyek körében jelentkező burnout egyre inkább kutatott területnek számít, tekintve, hogy a lelkészek és a papok folyamatos interakcióban vannak a laikusokkal, miközben érzelmileg sokszor rendkívül kimerítő munkájuk van (temetések és gyászszertartások levezetése, gyóntatás, utolsó kenet feladása, beteggondozás, lelkigondozási tevékenységek). Egyre nagyobb szerepe van az egyházi személyeknek a különböző személyes patológiák és társadalmi devianciák elleni küzdelemben is: Wang és szerzőtársai (2003) szerint minden negyedik amerikai valamilyen egyházi személyhez fordul személyes és közösségi problémáival.[1] Ezen kívül a papokat és a lelkészeket gyakran áthelyezik, munkájuk egyébként is sok utazással, ingázással és gyakran 24/7 jellegű szolgálattal jár. Gyakori jelenség a hivatással járó magány és az elszigetelődés, különösen a vidéki papok esetében. További fontos stresszfaktor a papok életében, hogy a házasodást engedő egyházak esetében a lelkészek családtagjait a gyülekezet sokszor túlzott mértékű „figyelme” kíséri, gyakran irrealisztikus morális standardok megfogalmazódása mellett.[2]
Az egyházi személyek esetében is világosan megfigyelhetők azok a hivatásbeli jellegzetességek, amelyek elősegítik a kiégést. Az általuk végzett munka érzelmileg megterhelő, folyamatos emberi interakciókon alapul, miközben a papok is ki vannak téve a pszichológiai túlfeszítettség állapotának és az abból fakadó érzelmi kimerültségnek. Ehhez társul még a hivatások alacsony jutalmazása, a gyakori helyváltoztatás, sok esetben az alacsony társadalmi presztízs, és az egyházi társadalom erős hierarchizáltságából fakadó feszültségek.[3]
A folyamatos érzelmi leterheltségnek ezek az aspektusai hatványozzák az egyházi személyek kiégésének lehetőségét, amely a humánsegítő-szakmák között is kimondottan érintetté teszik a papságot a burnout problematika kapcsán. Világszerte magas a pályaelhagyó papok és lelkészek száma: a lemorzsolódás egyik leggyakoribb okaként a kiégés jelölhető meg. A kötelesség- és hivatástudat gyakran túlmunkába hajszolja az egyházi embereket, ami egyértelműen elősegíti a burnout jelentkezését, ugyanakkor viszont a magas szintű motiváció és átszellemültség gátolhatja is a kiégés kialakulását.[4] Gyakran visszatérő jelenség papok között spirituális „kiszáradás” vagy letargia, az isteni és az emberi szolgálatok kapcsán felmerülő beteljesületlenség-érzet, a közösségi támogatás hiányának érzése. Grosch és Olsen (2000) szerint a papok által megélt mentális nehézségek sokszor vezetnek akár Messiás-komplexusok kialakulásához, akár a túlzott önfeláldozáshoz és a teljes öntagadáshoz.[5]
Ugyanakkor több kutatás eredményei óva intenek attól, hogy a papságot úgy általában egy kiégésre extrém módon hajlamos hivatáscsoportnak fogjuk fel. Bár kétségkívül jelen van köreikben a kiégés jelensége, nem mondható kimondottan magasnak az egyéb humánorientált hivatásokkal összevetve. Ez elsősorban a papi/lelkészi létforma belső értékeivel van összefüggésben: a szilárd morális irányzékkal, az ima sokszor ténylegesen gyógyító pszichikai mechanizmusaival, a legkülönbözőbb mentorálási és tanítási tevékenységekkel, a gyógyítási tevékenységekkel, a hétköznapok átszellemítésével.
A spirituális megújulás és az Isten, illetve a hívők iránti elköteleződés megerősítése hatékonyan segíti a pásztori tevékenységet, amely ezáltal megakadályozza a kiégés kialakulását. Számos kutatás[6] szerint a lelkipásztori tevékenység leginkább Isten szeretetéből, és a jézusi életút minél teljesebb megismeréséből és újrafelfedezéseiből tud megújulni, viszont ezeknek a spirituális feltöltődéseknek a hatása és konkrét lefolytatása egyénenként változik, és nehéz konkrét kapcsolatot kimutatni a kiégés megakadályozásával. Szilárdabb kapcsolat mutatható ki az egyéb spirituális gyakorlatok, mint például a Biblia-olvasás, teológiai ismeretek naprakészen tartása, imádságok, meditáció, reflektív elvonulás és böjtölés, illetve a kiégés megakadályozása között. Ezek a gyakorlatok képesek valóban feltölteni a lelkipásztorokat, és megőrizni a hivatásuk iránti elkötelezettséget.[7]
Különösen fontos hangsúlyozni a lelkipásztorok relaxációs lehetőségeinek a fontosságát. London és Wiseman amerikai felmérései szerint a papok közel negyede hetente egyetlen pihenőnapot sem tart, ami részben a magas szintű hivatástudattal, részben az egyre súlyosabb paphiánnyal van összefüggésben. A megfelelő mennyiségű és minőségű pihenőnapok nélkül a lelkipásztorok érzelmileg összetett munkája hamar vezethet érzelmi kimerültséghez és kiégéshez.
[1] Wang et al (2003) Patterns and correlates of contacting clergy for mental disorders in the United States. Health Services Research, 38(2)
[2] Lee et al (2003): Demand, support, and perception in family-related stress among Protestant clergy. Family Relations: An Interdisciplinary Journal of Applied Family Studies, 52(3)
[3] Adams et al (2016): Clergy Burnout: A Comparison Study with Other Helping Professions. Pastoral Psychol
[4] Stewart-Sicking et al: Workplace characteristics, career/vocation satisfaction, and existential well-being in Episcopal clergy. Mental Health, Religion and Culture, 14(7)
[5] Grosch, Olsen (2000): Clergy burnout: An integrative approach. Journal of Clinical Psychology, 56(5)
[6] Gemignani, M. (2002). Spiritual formation for pastors: Feeding the fire within. Valley Forge: Judson
[7] Willard, D. (1999). Hearing God: Developing a conversational relationship with God. Downers Grove:
Inter Varsity Press.
